2015. november 29.

Blogvisszafoglalás (úgy értem, köszönetek áradata)

 Eljött ez a nap is, amikor végre visszafoglalhatom jogos tulajdonomat, a blogomat, és Stellaként szólhatok hozzátok. (Valószínűleg nem örültök neki; Oliver sokkal jobb fej nálam.) Most itt vagyok, nagy büszkén, izgatottan a blog befejezése miatt... és nem tudok mit mondani.
 De tényleg. Végig ezt a pillanatot vártam a legjobban    nem mintha olyan szívesen válnék meg a történettől, inkább csak azért, hogy végre megoszthassam veletek a gondolatokat, amik írás közben felötlöttek bennem. Végig azt tervezgettem, mit mondhatnék nektek, és most mintha mindent elfelejtettem volna belőle. Két hétig halogattam ezt a bejegyzést, és még mindig nem vagyok köszönetnyilvánítós hangulatban. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy el kell engednem a történetet.
 Nem hiszem, hogy érzelgős búcsúbeszédet fogok írni. Nem illik a blog hangulatához, meg úgy őszintén, hozzám se. (Két éve például azzal hirdettem a Rendezte: az Élet befejező részét, hogy az utolsó bekezdés írása közben véletlen lenyeltem a rágómat. Ezek után ne várjatok tőlem semmit.) Mégis úgy érzem, bármiféle szentimentalizmus nélkül is sok embernek meg kell köszönnöm, hogy létrejöhetett ez a blog.


Időrendben haladva, először is meg kell köszönnöm a volt osztálytársaimnak, akik már akkor megtalálták a blogot, mikor a prológust hirdettem, és ahelyett, hogy kiröhögtek volna, megdicsérték a marketingszövegemet. Na jó, valószínűleg röhögtek is, de én is röhögtem magamon, szóval ez nem számít. A volt osztályfőnökömnek és magyartanáromnak, Kinga néninek is szeretném megköszönni    valószínűleg olvassa is most ezeket a sorokat.
Nagyon köszönöm a KKK team volt tagjainak is, ennek a három őrültnek, bloggerquennek, a világuralomra törő legjobb barátnőimnek, Alice-nek, Lucának és Kertész Kingának, aki az első rész óta túláradó (szinte már egészségtelen :D) lelkesedéssel követi a blogot, és hamarabb barátkozott össze egy kitalált karakterrel, mint az íróval. Hatalmas köszönet irányul még Khyira felé, aki ezt a gyönyörű designt idevarázsolta, ráadásul teljes titokban. És még egy köszönöm jár Kingának, és mellette Daniel A. Primnek, Krisztiánnak, LoveRosie-nak és Barbarának a trailer szinkronhangjaiért - azért egész jó munkát hoztunk össze. 

Köszönöm a Be Unique! és a másik, Nagyon Titkos csoport tagjainak, nagyon sokat tanultam tőletek! Köszönöm még Maffiának, Sarah-nak, Mercinek, Katniss Everdeennek, Arika Blue-nak, Barbynak, Barla Szabó Zsófinak, Beast Belle-nek, Netty L. Nelsonnak, Kabai Krisztinek, Mircsinek, Lyla Campbellnek, Pritty Prattynak, Daremónak, Madilyn N. Coltonnak, Astrid Haynesnek, Lana Coopernek, Molnár Hope-nak, Jorin W. Jankinsnek, Shattered Angelnek, Bodzavirágnak, Nicole-nak, Juliet Krausnak, Lexie Popnak, Kovács Viviennek, Robson Hope-nak, Reasonellnek, Bernadettnek, a kommentekért, üzenetekért, visszajelzésekért és támogatásért. Még nagyon sokan vagytok, akiket már nem tudok visszakeresni, de természetesen nektek is nagyon köszönöm, hogy olvastátok a történetet, és esetleg fel is iratkoztatok! akiknek nagyon köszönöm, Köszönöm még az összes kritikusnak, aki véleményt fogalmazott meg a blogomról - őket az Ahogy mások reagáltak résznél találjátok meg. Sőt, úgy igazából minden bloggernek köszönöm, mert semmihez se fogható érzés a közösségetekhez tartozni. Remélem, még nem kell egy ideig kiszakadnom ebből a világból <3

Még nagyon üres ez a bejegyzés. Arra gondoltam, megosztok veletek néhány érdekességet a történetről. (Még ha nem is érdekel senkit. Diktatúra van, csöndben maradtok.) 
Már felkértek néhány bloggerinterjúra, és ilyenkor az első kérdés mindig az, hogy honnan jött a történetem alapötlete. Namármost nem tudom, hogy ez ilyen izgi téma-e, vagy csak nincs fantáziája a kérdezőknek, de bevezetőnek mindenképpen jó. Talán nem mondok újat azzal, hogy ez a sztori abszolúte karakterközpontú, és Oliver alakja hamarabb jelent meg nekem, mint bármilyen részlet a cselekményből. Egyébként is szeretem az ilyen felépítésű történeteket, én halál lazán megteszem, hogy összeterelek egy csomó érdekes karaktert, rájuk zárom az ajtót, és vigyorogva figyelem, mit csinálnak egymással. Az már évek óta alap volt nekem, hogy akarok egy pasi főszereplőt, aki nem egy unalmas alak, hanem egy kicsit szélsőséges, érzelmi fogyatékos és gyerekes, de azért végtelenül szerethető. Először úgy voltam vele, hogy ráérek vele, mégse tudott nyugton hagyni a gondolat. Egyértelműen következett, hogy vígjátékot kell írnom, szerelmi szállal, és lehetőleg legyen egy könnyen követhető, epizodikus beütése, mintha egy amerikai sitcomról lenne szó. Kell bele sok poénos helyzet, sok összegubancolódott szerelmi szál, és persze egy fix pont, egy olyan lány, akivel a sztori végén nyugodt szívvel hozom össze a főhősömet. Az első elképzelésemben ő egy friendzone-ba tett havercsaj volt, de aztán arra gondoltam, ha már úgyis tök egyértelmű, kivel fog összejönni, akkor miért ne lehetnének együtt a történet kezdetekor? Viszont ha boldog párkapcsolatban élnek, akkor mi a cselekmény? (Nyilván akkor is lenne valami, de azért egy jó szerelmi szálhoz szinglin kell indítani.) Így hát kiokoskodtam, hogy a legjobb, ha egy szakítással nyitunk. Megvolt az első jelenet, egy erős felütés, ahogy irodalomórán mondanánk - és akkor beugrott az egész sztori. Így, egyben, a most olvasható formájában.

 Nem szoktak hinni nekem, de az az igazság, hogy alig terveztem meg a sztorit. Az első lelkesedés hatása alatt írtam meg a nulladik fejezetet, és aztán hozzá még öt részt. Csak azután kezdett derengeni, hogy ötven fejezet, az bizony egy kicsit sok. (Valahogy ösztönből jött amúgy ez az ötvenes is: huszonöt kevésnek tűnt, száz meg soknak. Nem tudom, melyik lehetőségnek örültetek volna jobban.) Úgyhogy el kellett kezdenem tervezni. És igen, azt csináltam, amit már sejthettetek: csináltam egy rohadt nagy táblázatot, az egyik oszlopban random lánynevekkel, a másikban rejtélyes, érthetetlen kulcsszavakkal, amiket néha én magam se tudtam megfejteni. Nem kicsit nézett ki bizarrul, nem is csoda, hogy végig rejtegettem mindenki elől. Egyébként sokszor nem is voltam vele kisegítve, mert olyan általánosságban írtam le a kulcsszavakat, vagy olyan idióta ötlet volt, hogy ki kellett találnom egy teljesen újat.

Mert a zseniális Fitzgeraldnak már megint igaza volt,
és én is ez az elv szerint írom a sztorijaimat.
 Általában az az első reakció az alapsztorit hallva, hogy te meg hogy a jóéletbe találsz ki ennyi karaktert? Hát, könnyebbe, mint hinnétek. Ezek az epizódszereplők mind sablonkarakterek, legalábbis sablonokból indulnak ki, és minden egyes jelenet is egy-egy közhelyre épül. Mindig is foglalkoztatott, hogy hányféleképpen lehet értelmezni a szerelmet, hányszor lehet különbözőféleképpen megélni ugyanazt az érzést -- gyakorlatilag a két előző blogom is ezzel foglalkozott, csak ott nem volt ennyire a képetekbe nyomva. Soha nincs két egyforma szerelem, és szerettem volna megmutatni, hogy mennyire mások lehetnek ezek a kapcsolatok, csak mert más alaphelyzetbe tettük őket. Különben is, én az első találkozásokra vagyok specializálódva: akkor a legérdekesebbek a karakterek, akkor lehet elsütni minden ismerkedős dumát, később már minden olyan unalmas lesz! Tulajdonképpen nem csináltam mást, mint ötvenszer megírtam a kedvenc részemet egy sztoriból. Ötven különböző karakterrel, akikkel pláne nem volt nehéz dolgom: sokszor már magából az alaphelyzetből egyenesen következett, hogy kiről kell írnom. A jellemükkel tehát nem szenvedtem meg, legfeljebb néha kicsit a nevükkel, de arra az esetre ott volt a Facebook, a rengeteg rám zúduló angol név, és néha a kamunév-generátor is. 
Maga a cselekmény néha nehezen ment. Volt, hogy rám törtek egy ötperces depresszió, miszerint én sose leszek képes befejezni a sztorit, nem is értem, mire vállalkoztam, annyira hülye vagyok... de valahogy mindig megoldottam. Ne kérdezzétek, hogyan, mert nekem már teljesen egybefolyik a részek írása. Az biztos, hogy számtalanszor kigugliztam a durva szakítás vagy vicces szakítós sztorik kifejezéseket, de nem kell aggódni, soha nem találtam semmi használhatót, még csak ihletként se tudtam őket alkalmazni. Itt egy kicsit megrendült a hitem az élet írja a legjobb sztorikat örökös elvemben, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg a legunalmasabb alakok teszik fel a netre a szerintük durva szakítós sztorikat, és a való életben tényleg vannak érdekes love storyk. Egyetlen fejezetet a saját életemről mintáztam,


Alice rávett, hogy egy dologról még beszéljek, és ez a történet dala. Nálam, a megrögzött zenemániásnál ez úgy néz ki, hogy minden sztorimnak van egy fő dala, és ezen felül akár minden jelenethez vagy karakterhez tudok találni egyet. Ebben az esetben annyi rész volt, hogy már nem is tartottam számon ezeket a számokat – úgy vagyok vele, hogy ez az a történet, amihez minden zenét hozzá lehet rendelni, amit csak akarunk, mert egyszerűen annyi minden történik benne, és olyan széles skáláját mutatja meg az érzelmeknek. Oliver és Rachel kapcsolatát próbáltam csak néha jellemezni: az első fejezetekben egyértelműen a Gives you hell a daluk, az All American Rejectstől, bár erre is csak utólag jöttem rá. Aztán, a kezdeti egóharc után (amikor próbálják bebizonyítani, hogy nem is érdekli őket a másik, és tök jó döntés volt szakítani), egyre inkább kirajzolódik, hogy szükségük van egymásra. Az első dal, aminél megcsaptak az Olicher érzések, a Burning bridges volt, és ezt követte a többi OneRepublic-ballada is – Ryan Teddernek nagyon hasonlíthat a kapcsolata erre a sztorira. De ezek szomorúak, nem adják át a történet hangulatát, valami más kellett. Az nem is kérdés, hogy Kelly Clarksontól a My life would suck without you jellemzi őket: az a dal eddig az összes párosomra igaz volt. Aztán még volt a Hold my tounge a Sheppardtől, az is egy nagyon pörgős, nagyon vidám szám. Ezek viszont csak a kettejük kapcsolatát írják le, nem magát a sztorit. A történet ultimate himnusza a 50 ways to say goodbye.
Ez a kép annyira LS, hogy nagyon,
és még a zászló is stimmel, ahww *-* 
Adok egy pillanatot, hogy belegondoljatok, mennyi az esélye annak, hogy egy ilyen beteg című (és beteg tartalmú, de ez más kérdés) dal megjelenjen, és így passzoljon a bloghoz. Ugye. És ráadásul ez egy fájdalmasan jó zene, kb három éve masszívan az egyik kedvencem. Nem volt kérdés, hogy ez fog a trailer alatt szólni, sőt, az URL-nek is ezt a nevet kellett volna viselnie, de mindegy, ezt már becumiztam. Mindenképp hallgassátok meg, sőt, ha újraolvasásra adnátok a fejeteket, közben javasolom folyamatos ismétlésre tenni a dalt.

Két évig írtam a történetet, és ez alatt elmondhatatlanul a szívemhez nőtt. Nem, nem tudok kedvenc részt megnevezni, ne is kérjetek erre. (Azt viszont imádom, hogy mindannyiótoknak másik fejezet tetszik a legjobban, és olyan sokszínűek vagytok és egyediek, és aranyosak, hogy én mindjárt behalok.) Kedvenc jeleneteket viszont meg tudok nevezni: mivel állandó mellékszereplő-komplexusom van, imádtam, amikor együtt volt a csapat, és Dylanékről is írhattam egy kicsit. És természetesen az Olicher-részeket is nagyon szerettem     ahhoz képest, hogy ők a főszereplő páros, kevés közös jelenetük van, nem? 

Talán ezt a sztorit írtam a leghosszabb ideig, és mivel iszonyatosan karakterközpontú, itt lett a legszorosabb a kapcsolatom a főszereplővel. Épp nemrég jöttem rá, hogy Oliverrel konkrétan megírtam az én zsáneremet pasik terén   bár akkor nem tudatosan csináltam, egyszerűen mondanivalóm volt egy ilyen karakterről. A sztori során viszont félelmetesen sokat tudtam meg róla, bőven tudtam árnyalni a jellemét; egyszer fel is kellett függesztenem pár napra az írást, mert egyszerűen sokkolt, hogy ennyire ismerem őt. Szerencsére gyorsan túltettem magam ezen, és most már ott tartok, hogy 
karácsonyra kérekszépen egy ilyen fiút.


A történet írása mindig gyanúsan könnyű volt: ha egyszer leültem, szinte biztos, hogy egyben elkészült egy egész fejezet. (Ez sajnos azzal is járt, hogy iszonyúan rászoktam a halogatásra.) Furán, vagy akár egoistán is hangozhat, de sose jelentett különösebb kihívást az írása. Mindig inkább kikapcsolódásként, hobbiként, jó fejlődési lehetőségként gondoltam rá, nem valami hűdenagy projektként, amit életcélom beteljesíteni. Írói válságok, mélypontok kábé kétrészenként voltak, és sose tartottak tovább egy napnál. Talán ebből adódott az a fun fact is, hogy soha, egyetlen napom se volt, amikor ez lett volna az egyetlen sztorim, mindig írtam valami mást mellette. Minden rész olyan egyszerűnek tűnt, a kapott dicséretekre pedig valahogy úgy gondoltam, mint egy karácsonyi ajándékra, és nem mint a kemény munkám jogos eredményére. Sose tudtam jól kezelni a dicséreteket, mindig azt éreztem,nem érdemlem meg őket – nem azért, mert jajistenem, én olyan béna író vagyok, engem ne is szeressetek (ezt az attitűdöt sose bírtam), hanem mert nekem tényleg szórakozás volt írni. Persze minden komment, kritika és reakció nagyon jól esett, sokszor szó szerint feldobtátok a napomat velük. Semmihez se hasonlítható élmény volt látni, hogy egyre többen vagytok, egyre népszerűbb a történet, és egymás után érem el a tíz, húsz, a kezdeti célként kitűzött ötven, majd száz, és a legutolsó fejezetre a százhuszonegy feliratkozót, emellett pedig Magyarblogokról és Molyról is összeszedtem pár olvasót. Sose gondoltam volna, hogy ilyen sikerem lesz, ennyi csodás emberrel ismerkedhetem meg, és ilyen sokat tanulhatok. Köszönök minden ilyen élményt nektek!

A legeslegjobban pedig azt imádtam, hogy belementetek a játékba, és a kommenteket Olivernek címeztétek – nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz ennek. Pláne, hogy ha akárhányszor elmondom magamban ennek az interaktív blog dolognak a lényegét, mindig rájövök, hogy igazából mekkora hülyeség. De ti kitartottatok a hülyeségem mellett, amit nagyon, nagyon, nagyon köszönök! 



És hogy mi lesz ezután? Most valószínűleg bevetem az ágyamat, aztán megyek megnézni A Segítség utolsó félóráját. A távolabbi jövőt sajnos én se látom. Valószínűleg nyitok egy mindenes, személyes blogot, amit már komolyabb keretek közt szeretnék üzemeltetni, hogy egyszer akár honlapként is használhassam. Úgy tervezem, valamikor megcélozom a könyvkiadást. Nem, nem ezzel a történettel – hallottam már azt, hogy könyvként is szívesen látnák, de én sose tudtam rá így gondolni. A témája, a szerkezete, a stílusa miatt nekem mindig is blogtörténet marad, ha kiadnák, azzal csak komolytalanná tenném. Ha már mindenáron hírnevet akartok nekem, szóljatok egy amcsi tévétársaságnak, forgatunk belőle egy vígjátéksorozatot. 
Viszont vannak más írásaim, amik esetleg jobban megérdemelnék a könyvformát. Szeretnék ezeken dolgozni a jövőben. Blogos formában írt történeteim nem hiszem, hogy lesznek (bár nagyon rágják a fülemet egy második évadért vagy spin-offért), de semmiképp se fogok eltűnni a színről, sőt. Így még több időm lesz a személyes blogot üzemeltetni, a rossz híremet építeni, és veletek foglalkozni, akár tetszik, akár nem. Szóval ne örüljetek előre, mert az biztos, hogy még hallani fogtok rólam.

Nem akarom elhinni, hogy ennyi. De már nincs több mondanivalóm, legalábbis most úgy érzem. Egy biztos: a végére meglett az a lezárós hangulat.

Szeretném, ha dobnál egy kommentet, vagy bármi visszajelzést, ha tetszett a blog.



A komit előre, minden mást utólag köszön nektek:


Stella Juniper





és vége.

4 megjegyzés:

  1. *-*
    Én most vagyok vele úgy, hogy masszívan folytatom az olvasást, hiszen tudod, mondtam, hogy elolvastam 17-ig, aztán rájöttem, hogy egyben lesz a legjobb. Úgyhogy eljött az én időm :D
    (50 ways to say goodby *-*)

    VálaszTörlés
  2. Én őszintén még nem olvastam el, ugye nem lesz letörölve?
    Mert ha igen, akkor lementem :D

    VálaszTörlés
  3. ♡♡♡ Best :D és köszönöm, hogy megemlítettél :) megérdemelsz minden dicséretet, ezt ne felejtsd el :) további sok sikert az íráshoz :)

    VálaszTörlés
  4. Szia, még régebben küldtél nekem felkérést egy kritikára, csak én voltam olyan béna, hogy most készültem el vele. Remélem azért, hogy el fogod olvasni a véleményemet, Amit pedig előre mondok, hogy imádtam a történeted, ritka ötletes és így tovább!
    www.megmondomatutithaakarodhanem.blogspot.hu

    VálaszTörlés